A vidék éghajlata mérsékelten meleg, mérsékleten száraz. Éves középhőmérséklete 8,5-9,6 °C, a tenyészidőszakban 15,5-16,7 °C. A csapadék évi összege 650mm, a vegetációs periódusban 380-390 mm. A hótakarós napok száma 40-55. Leggyakoribb szélirányai: DNy és ÉK. A vidék vízrajzát a Bükkből lefolyó kis patakok jelentik: a Lator-, a Geszti-, a Csincse-, a Kácsi- és a Sályi-patak. Ez utóbbi kettő kötődik közvetlenül Bükkábrányhoz. A talajvíz 4-12 méter mélységben helyezkedik el, s csak a völgytalpakban emelkedik 4 m fölé. Nitrát tartalma igen magas, ezért ivásra alkalmatlan. A mikrorégió talaja agyagos-vályogos összetételű és gyengén savanyú. Főleg csernozjom barna erdőtalajok, a völgytalpakon pedig réti öntéstalajok fordulnak elő. A vidék eredeti növénytakaróját a ligeterdős, tatárjuharos lösztölgyek jelentették. A mikrorégió területén jelenleg a szántóföld a területhasznosítás legjelentősebb formája kb. 50%-kal, de emellett a szőlő, a kert, az erdő és – Bükkábrányban különösen – a bányaművelésbe vont terület aránya is nagy. A régió sajátos táji adottságát színesíti a bükkábrányi külszíni lignitfejtés.
Régi kultúrák nyomai
Bükkábrány tágabb környezete már a paleolitikumtól kezdve hosszabb-rövidebb időre megtelepedésre csábította az egymást követő korok embereit. A Bükk előterét alkotó síkság éppúgy kitűnő feltételeket biztosított a földműves és pásztorkodó népek számára, mint a hegyek közé ékelődő folyóvölgyek. A vaddal teli erdőségek az őskőkori embereket megtelepedésre csábítottá, akik a neolitikumtól kezdve fáradságos munkával elhódították a vadontól a kenyeret adó szántóföldet. A vidéken a megtelepedés első nyoma a középső paleolitikum idejébe (150000 – 70000 évvel ezelőtt) nyúlik vissza. A legkorábbi leletek Varbó mellől és a Subalyuk-barlangból kerültek elő. A felső paleolitikum fejlett vadásztársadalmaink világhírű lelőhelye a Szeleta-barlang.
A középső paleolit idejéből a Bükk környékén kb. 50 lelőhelyet ismerünk. A „neolit forradalom” után – az újkőkor középső szakaszán – a bükki kultúra jelentős emlékei tűnnek fel Miskolcon, Bükkaranyoson, Kistokajban, Emődön, Mezőcsáton, Cserépfaluban, Sályban és Vattán. Feltételezhetően a bükkábrányi Temető halom e korban már erődített hely lehetett. A temető sírjain talált őskori cserepek sokasága és egy 1986-ban talált csontbalta ezt igazolja. Ugyanitt 1968-ban a régészek a hatvani kultúrában tartozó cserepeket gyűjtöttek össze. A hatvani kultúra kora bronzkori népessége jórészt erődített telepeken élt, halottaikat urnatemetőbe hantolták. Gazdálkodásukban egyre inkább teret hódított a földművelés. A vidék egyik legjelentősebb kulturális egysége, a hatvani, számos jelentős régészeti lelőhelyet – Harsány, Emőd, Istvánmajor, Csincsetanya, Mezőkeresztes, Mezőcsát – tud felmutatni. A hatvani kultúrába tartozó seprűdíszes, belül bütyköscserepek és állatcsontok kerültek elő a bükkábrányi külszíni fejtésnél talált pincékből, míg a katolikus temető végénél, a református temető felé haladva 1986-ban újkőkori vonaldíszes edénytöredékeket találtak a régészek.
A vidék gazdag bronzkori emlékei közül kiemelkedik a geleji, arany ékszerekben bővelkedő temető. Az egymást követő régészeti kultúrák leletanyag közül a környék leglátványosabb emléke a Bükkábránytól délre, Mezőkeresztes és Csincse határában, a Zöldhalom-pusztán talált temetkezés. Az onnan előkerült szkíta-kori aranyszarvas egy előkelő vezér hatalmi jelvénye volt, amelynek párhuzamait a délukrajnai híres szkíta fejedelmi temetkezésekből, kurgánokból ismerjük.
Számos régészeti emlék közül Mezőcsát vaskori, Muhi kelta, Mezőkövesd, Gelej, Szentistván, Mezőcsát és Nyékládháza szarmata, Egerlövő és Mezőkövesd gepida, Sály és Nyékládháza avar, Szakáld, Mezőcsát, Mezőnyék és Sály honfoglalás-kori leletei bizonyítják a Bükkábrányt körülvevő nagyobb tájegység mindenkori letelepedésre alkalmas voltát.
